2013. június 8.

Újra nyár

Végre újra nyári időjárásnak örülhetünk - habár ki tudja meddig. Mindegy, addig is élvezzük, ami jut.
Péntek este a Balaton partján voltunk családostul, hivatali ügyintézés okán logisztikáztuk ki, hogy még időben lejussunk. Az elintézendők után persze horgászni mentem...volna, ha nem kérlel mindkét gyönyörű lányom, hogy hadd jöhessenek ők is.

Szóval így esett, hogy nem horgászni mentem, hanem horgászni mentünk.

Útközben azon imádkoztam, hogy hadd fogjunk pár halat, még ha snecit is, csak hogy ne éljék meg negatív módon az apával való közös pecás programot.

Természetesen - ezt már egy gyerekes közös pecák tapasztalatából tudom - botot magamnak tilos vinni, mert 150% kihasználtságot jelent a gyerek pátyolgatása. Na de két gyereké..?! Teljes káosz. Míg az egyik cuccát bogoztam, a másik elakadt, aztán meg fordítva. Közben a járókelőkre is figyelni, na meg hogy a gyerek se lépjen a botra, meg nehogy beessen a vízbe. Apa elestem, puszild meg a térdem. Jajjjajajaj, megcsípett egy szúnyog. Nézd Apa, kacsák. Apa rátekeredett a zsinór a lábamra.... Jajjj!

Na de az imám meghallgatásra talált. Míg a nagyobbik - ő kapta az UL pergető botot, 3g jig, fekete 4 centis twister - szerelékét tettem rendbe, addig a kicsi botja - ő kapta a #2/3 rövid snowbee legyes botot, #14-es fekete nedvesléggyel - csak úgy letéve pihent, és a legyet a szél besodorta a mellettünk álló nádfal elé, ahol is egy szép, színes, direkt gyereknek való naphal rácsimpaszkodott a légyre. Ki is vettük szépen.

Kicsi örül, és a háromévesek kérdéseivel ostromol: hol lakik a halacska, szereti a vizet, mit csinál a vízben, stb..? Persze a nagylány rendesen elkeseredik, hogy ő még nem fogott, és különben is ő biztos ügyetlen, stb. Erre csak annyival tudtam reagálni, hogy dehogy is vagy ügyet.... HAL! Ott a Hal! Rázza a bot végét! Húzd ki!
A kis bottal akkorát ránt, hogy repül a hal a vízből. Szép ívben repül az orrunk előtt. Az idő lelassul és röptében még látjuk, hogy ugyanolyan naphal, mint az előző. Aztán vizet ér, és leveri magát.
Hála istennek nincs elkeseredés. Sőt! Miután megdicsérem, hogy én még nem fogtam halat ezzel a bottal (a pontos igazság az, hogy twisterrel és naphalat nem - de ezzel a két részlettel nem zavarom a boldogságát), és milyen ügyes is - büszkén és nagy izgalommal dobál újra. Két elakadást halnak vél, de hagyom az örömét. Inkább vele örülök.

A kicsi elfárad, leesik a padról, sírdogálva befészkeli magát az ölembe. Majdnem elalszik már, kéri a cumiját és a tentés pokrócát. Összeszedem a bagázst, és hazaviszem őket.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy örömük lehetett nekik is a vízparton.

Én még visszamegyek és sötétedésig dobálok. Legyet, twistert, wobblert. De semmi nem jön. Miközben körben ugrálnak ki a halak a vízből. Ajaj, nekem nem jut hal úgy, mint a lánykáimnak.

Másnap irány a Sió. Gyönyörű az idő. Kívánni se lehetne szebbet.
Alulról közelítek a kiszemelt szakaszhoz és milyen jól teszem. A betonteknőben számolatlan mennyiségben állnak a domolykók. Jó, nem éppen a legnagyobbak, csak a huszoncentiskék és kisebb társaik, de a látványuk azzal biztat, hogy nem nem megyek ma haza halszagú kéz nélkül.

Így is van. Másodikra-harmadikra jön az első hal, aztán a többi.
Szép lassan elérem a teknőt és a felette levő szűkület sarkainál levő szebb tolóhullámokat és lefordulásokat igyekszem halra - lehetőleg nagyra - váltani. Ez sajnos nem jön be. Csak az araszos halak jönnek. (Bocs a betonos képekért, de nem mertem moccanni, így csak oda tudtam őket tenni.) Az odasejtett nagyobbak egy-egy távolodó hullám jelzései mellett elúsznak felfelé.

Feljebb megyek én is, de a nagy halas remények kihunyni látszanak. Végül a kikötőfal tetejéről figyelem a halakat. Leülök, és így - minimális profilom látszódhat csak - jól meg tudom figyelni őket.
Keresem a nagyokat és meg is látok párat. Aztán még egy nagyobbat. meg a mélyből a villanó oldalukat.

Elkezdek dobálni rájuk. Háromféle kapást mutatnak be nekem. A legjellemzőbb az orral megböki, majd fejvesztve elinal verzió. Ilyenkor - elég sűrűn - legyet cserélek. A második kapásfélét csak egyszer láttam, de annál látványosabb volt. A hal ráfordult a légyre és a szája fehérjének a villódzásából ítélve, ki-be szívogatta a legyet, de be nem kapta. A harmadik szintén csak egyszer esett meg - simán lekövette a legyet, majd beszívta, különösebb felszíni jel nélkül. Ráhúztam és már görbült is a kicsi snowbee. Gyönyörű halat adott a Sió!

Az az igazság, hogy másrészről elkeserítő is volt a dolog, mert ilyen magas pozícióból ritkán horgászhat az ember és az általános felszín-közeli pozíciókból ezt a kapást észre sem vettem volna. Hogy tudnék én nagy halat fogni, ha nem ismerem fel a kapást? Annyi tanulnivalóm van még! Jaj.

Lejárt az időm, de azért még visszanéztem a teknőhöz, de halat már nem fogtam. Az ott levő gólya se törődött velem túlságosan. Egész közel engedett magához.

Na szóval, szép nap volt. Szép halakat fogtak a lányok, és egy szép halat foghattam én is. Elégedett lehetek! Az is vagyok.


2 hozzászólás:

Ezer pontos bejegyzés, ezekért érdemes blogokat olvasni!!