2012. szeptember 3.

X. Sajó kupa

Harmadik műlegyes versenyem volt ez a tizedik Sajó kupa.
Nagyon készültem - inkább agyban tudtam ezt tenni, mint gyakorlatban. A versenytapasztalatom, illetve az ismeretlen vizeken való sikeres horgászatra vonatkozó tapasztalataim erősen hiányosak, így csak mások tanácsaira (amelyeket ezúton ismét köszönök) tudtam hagyatkozni a gyakorlati felkészülésben. Amit meg lehetett tenni, azt igyekeztem megtenni ezen a vonalon.
Az agyban való felkészülés más tészta. Nem kellett akarattal tennem, önkéntelenül is lejátszottam magamban a lehetőségeket: hogy és mit tegyek ilyen vagy olyan helyzetben. Ez a vonal egyszerre kellemes és bosszantó is. Már napokkal a versenyt megelőzően versenylázban pörögtem - ez kellemes állapot. Viszont bosszantó, hogy biztos tapasztalati alapok hiányában elhallgathatatlanul csengett a vészcsengő bennem, hogy úgysem tudok felkészülni igazán.
A valóság tényleg ez lett - egyik felkészülés sem volt elég.

A természet kegyes volt. A vízállás -6cm volt a verseny ideje alatt, a vízhőmérséklet 19,2°. A víz átláthatósága fura volt. Azt mondták, hogy a Sajó mindig ilyen barnás színű. Ennek ellenére elég mélyre le lehetett látni, saccra 30 centi mélységig. Az idő reggel 17°, délután 32° volt. Változó felhőzet, jobbára fátyolfelhő volt. A szél néha felélénkült és D - K irányokból fújt.
Az alacsony vízállás ellenére a két kihúzott pályaszakaszom óvatosan gázolható volt végig, de még a simának-egyenletesnek tűnő részeknél is volt pár mélyebb gödör. Az alsó szektornál volt egy kb 20m hosszú büdös-süppedős iszapos szakasz, ami engem elsőre megakasztott, de a szakasztársak bátrabb mozgása után én is nekivágtam.

A halak mozgása elég sokat ígért. Péntek esti érkezésünk után - valószínű a versenyláz miatt is - alig bírtam legyőzni az ingert, hogy máris elkezdjek legyezni, ahogy elsőként a vízpartra leszabadultam.
Sok-sok év után újra a "természet" lágy ölén aludtam egy sátorban. Hiányzott az érzés. Valószínű a férfiemberben tényleg dolgozik az ösztön, hogy néha a "vadon" szavának engedjen. Az idézőjelek a helyzet szarkazmusát jelzik, mert ez csak az elpuhult családapa énemnek volt vadon meg természet. Ahh, régi szép idők. Na, de visszatérhet ez még!

Vissza a versenyhez. A három-versenyes tapasztalatom alapján (és nem leszólva az előzőeket semmilyen szempontból) ez a Sajó parti verseny volt a legszervezettebb. Pályabírók, laminált szakasztérképek, kitűzők, felvezetéses szakaszmegközelítés, kitáblázott tilalomtáblák mindenhol, versenyközpont adminisztrátorokkal, ésatöbbi ésatöbbi. Laikus szemnek is hihetetlen, mekkora munkát fektettek bele az előkészítésbe és hány embert mozgattak meg a lebonyolítás során. Persze ez az előny egyben hátrány is, mert a kisebb versenyek spontaneitásának a bája mindenestül hiányzott. Ahogy mondtam, mondom ez én a nagyon-sokversenyes tapasztalatommal.

A délelőtti szakasz a szirmabesnyői híd alatt volt. A hid után egy nagy medence, utána egy keskeny és mély sodrós szakasz, majd megint egy simább víz, ami már mozgott azért rendesen, és a legtöbb halmozgást itt lehetett látni még kezdés előtt. Itt egy nagyobb gödröt is találtam. Az azutáni szakaszra már nem mentem le, mert túl sekély és sodrós volt és az ilyenen nulla tapasztalattal rendelkezem.

Több ráfordulásom és "meghúzom a legyet, de nem is kapom be"-féle kapásom volt a talán már méretes halak között, de egy sem az előkészített fekete legyekre, hanem egy barna/piros ezüstbordás nedvesre.
Végül öt egypontos-, 5-15cm közötti snecit (a legnagyobb kettő pici domolykó volt) fogtam. Fényképet egyikről sem készítettem, mert vártam a nagyobb fogást...
A szektortársaim több méretes halat is fogtak, de mindketten méter alatt maradtak. Ha jól emlékszem a legnagyobb 32 centis volt náluk.

A háromórás forduló gyorsan véget ért, és meg kell mondjam nagyon kellemes benyomást adott Sajó.

Az ebéd nagyon finom volt, babgulyás puha fehér kenyérrel. Az ebéd közben innen-onnan összeszedett információk alapján fekete montanara tettem a voksot a délutáni forduló elkezdésére.

Az Alsózsolca alatti szakasz már nem nyújtott olyan idilli képet, mint a délelőtti szakaszunk. Halmozgásnak nyomát sem láttam, ezért egyenesen lefelé indultam. Egy balinrablás keltette fel a figyelmem, a méretes hal egy fenékküszöb előtti medencében jött-ment és csapott szét a kishalak között.
Sajnos a hely megközelítésében akadályt jelentett a már említett 20m-es süllyedős-iszapos szakasz, többször térdig süppedtem. A délelőttiek nyomai is véget értek az egyik stabilabb partszélnél, továbbmenő vagy elágazó nyomokat nem találtam. Szóval elkönyveltem magamban, hogy ennyit lehet, innen kell próbálkoznom. Viszont onnan csak a pool feléig tudtam dobni, a leúsztatás keresztben meg nem működött.
A bénázásomat nem koronázta siker és közben a többiek is beértek felülről. Az első szakasztársam simán a meder közepén jött, de az iszapos résznél neki is útkeresésébe torkollott az addigi sima haladás. A mögötte uszályként elterülő fekete felkavarodás, felbuggyanó gázbuborékok, szemétdarabok és olajfoltok egész más arcát mutatták meg a Sajónak. Most olvastam, hogy valaki megmosta az arcát a vízben és hosszú ideig irritálta még a szemét a kitudjami a vízből. A mocsokra utaló másik jel a sokak által felemlegetett fekélyek a domolykók testén.

A surranós rész után egy visszaforgó közepéből kicsikartam kétszer egy-egy rámozdulást, aztán ennyi is volt nekem a szakasz. Kilábaltam és gyalog mentem vissza az elejére, mert nagyon kiszáradtam már.
Megittam az összes vizemet, majd letettem a pályabírónál a motyóm, egy kis tekercs előkét vettem magamhoz csak, plusz három-négy legyet tűztem a ruhámba, majd beleültem a finom hideg vízbe. Ahogy lehűltem, térdelve kezdtem dobálni a mindkét partot. A süket vízből egyetlen kisujjnyi snecit sikerült csak kifogni, amivel jó negyed órán át szektor-első voltam. Aztán csakhamar lekerültem onnan, szintén snecikkel überelve a "teljesítményemet".
A szomszéd szektorból is csupa egypontos találatok hangjait hallottam, szóval délutánra itt csak ennyi maradt. Visszatérve a versenyközpontba még hallottam, hogy többen ugyanígy csak sneciket fogtak, volt aki 20 darabot is.

Dév fogta a legnagyobb halat egy 40+ (nem emlékszem pontosan, talán 43cm) balint, fehér streamerrel.
Ezzel az infóval állt össze egy kicsit a kép. A kishalakat végig a fehéres villódzás árulta el nekem is ebben a barnás-kakaós vízben. Miért nem állt össze a kép korábban? Bogárszedést nem láttam, csak a kishalra hajtásokat. Miért nem próbáltam rá a nálam levő fehér zonkerekre? Sebaj, legalább így utólag tanulva is van tanulság.

Gyors eredményhirdetés, közös fotó a média részére, még gyorsabb sátorbontás, aztán irány haza. Este kilencre értem haza, a lányaim valami soha nem tapasztalt ovációval fogadtak, ölelgettek, egymás szavába vágva (pedig a kicsi még alig beszél) tartották fogva a figyelmem és mindent megtettek, hogy kifejezzék szeretetüket. Ők az én jutalmam.

Másnap reggel nyolcig aludtam és - ilyen még nem volt - fájlaltam a jobb vállamat, amit nem is tudok másra fogni, mint a sok dobásra, lengetésre.

Na szóval, ez volt nekem a Sajó. Nem lett szerelem, de talán még visszatérek. (Két hét múlva Hernád lesz!)
Az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy a sokemberes happening peca sokkal jobban megfelelne az igényeimnek, szemben a verseny "na innentől-idáig és ettől-eddig pecázhatsz " keretek közé szorított lehetőségeivel. Viszonylagosan kötetlenül együtt pecázni többekkel, este tűz és bor mellett (szabadabban, verseny-helyzet nélkül) átbeszélni a vizet, helyeket, legyeket - na ez nálam most már gond nélkül ütne egy verseny-eseményt.
A nagy készülődésben azt is elhatároztam, hogy verseny közben nem erőlködök, hanem le fogok ülni és nézni, hogy más hogyan csinálja. Sajnos a hat órás aktív versenyidő alatt erre csak kb öt percet hagyott a versenylázam. És ez nem jó. Kevesebbet tanultam így kvázi egymagam..

Esemény képek - egy fia hal nélkül:
Nincs kitakarva senki, szóval, ha valakit zavar a dolog, csak szóljon és máris orvoslom. 


0 hozzászólás: