2012. szeptember 9.

Kispatakos nimfázás

Pali elhívott egy közös pecára, aminek nem volt akadálya, és el is tudtam menni. Nem bántam meg.
Pali kiváló guide volt (mindent, de mindent megtett, hogy pisztrángot fogjak), vagy talán még annál is több, a szó legtisztább értelmében vendéglátó házigazdaként vezetett körbe, és mutatta be/meg a szívének kedves kis patakot, ami rá tekintettel névtelen marad.


Nem csak egy szép vizet ismerhettem meg, hanem a nimfázás ízére is ráéreztem, mert ugyan műveltem ezt halfogási módot, de a tudatosság legkisebb jele nélkül. Na, de most kaptam bemutatót, magyarázatot és bőséges időt a gyakorlásra. Mit is mondjak? Nagyon élvezetes. Főleg ezen a kis víz - kis tér helyzetben.
Rengeteg legyet veszítettem, legalábbis ennyit nem szoktam, de ezzel így kell kalkulálni kispatakos környezetben és nimfázva.

A patak vize látványosan alacsony volt. A normál vízszint nyomai a mederben, sziklákon jól kivehető volt - ehhez képest harmad- vagy negyedannyi víz csordogált a meder alján. Ez a kevés víz azonban szép tiszta volt, amit jól jelzett a túra végén talált és alaposan megnézett rák is.

A kispatakos peca mély nyomot hagyott bennem, ugyanis még ma is, a Balaton felé haladva újra és újra előjöttek az emlékképek a tegnapi napról. Közben vigyorogtam kifelé - a feleségem szerint legalábbis...

A mély nyomokat csak a régi szerető, a Balaton tudta felülírni, de nem is tudom pontosan hogyan és mivel. Mindenesetre most épp két friss horgászélmény miatt van okom elmélázva vigyorogni a semmibe.

A mai balatoni peca rémesen kezdődött. #7-es botot választottam, megérzésre hagyatkozva, de az alacsonyvizes-nádfalas való pecára ez alkalmatlan durung. Egy sügért sikerült azért kiszedni, de igazából elvesztegetett idő volt ott próbálkoznom.
A Balaton vize gyönyörű tiszta, de még alacsonyabb. A letisztult vízben huszon-méterekről észre lehet venni a halakat, és persze a halaknak a horgászt is.
Feltámadt a szél, épp a haladási irányomból fújt, így gyaloglás, majd hátrafele peca ment. Megpróbáltam kihasználni a szél és a nagy bot előnyeit, hogy minél messzebb dobjak, hogy a tiszta vízben megpróbáljam a halfogási esélyeimet növelni. Közben kínlódtam a nagybottal, és tízpercenként fontolgattam, hogy visszamegyek a kisebbért, de ezt időpocséklás okán mindig elvetettem.

Aztán huszáros megoldásként, hagytam a fenébe az egészet és nem haza mentem, hanem a mólóra. Csodaszép tiszta víz fogadott és szép kis vörösszárnyú rajok, amelyek tisztán látszódtak a vízben. Látott halas peca kezdődött - persze jól látszódó horgászos nehezítéssel. Egy kicsit a mólón kívül is horgásztam, de az élmény és a kihívás java belül volt.

Na itt jött jól a #7-es bot. A móló magaslati pozíciójából a teljes zsinórt le tudtam dobni. Hihetetlen erőlködés, béna duplahúzások árán, de sikerült. Több órán át tartott a vadászat (ha élhetek ezzel a képzavarral). Csak akkor hagytam abba, amikor már végem volt. A nagy meleg, a csekélyke bekészített innivaló, és a kb. öt órás aktív horgászat mellett nagyon kiszáradtam. A hazafele gyaloglást már-már sivatagi tortúraként éltem meg, és ahogy megérkeztem rátapadtam a kerti csapra és csak ittam és ittam. Végül ez, meg fél óra pihenés tett csak helyre.

A mólós révület célja a fel-alá cirkáló vöröskék megfogása volt és bónusz pontért lehetett balinra is menni, amelyik néha a környéken csapott le, a mólón belül.
A cél teljesült, de az extra pont félig lett csak meg, mert egy jobb hal megakadt. Hadd maradjak meg abban a hitben, hogy egy balin volt, talán csuka, mert a vöröskék méretét felülmúló erővel húzta be a zsinórt a hínárba, hogy onnan csak légy és hal nélkül kapjam vissza a zsinórt. A hínárfalon túl dobtam, szaggatottan vontattam a legyet, majd a fal széle előtt alulról fordulva-, a vizet szépen megpúposítva fordult rögtön lefelé a hal, aztán be a hínár mélyébe. A .22-as tipet sem volt elég onnan kihúznom.

Szép, élménydús horgászós hétvégén vagyok túl. Hullafáradt vagyok, megyek is aludni, és újraálmodni az eseményeket.

0 hozzászólás: