2012. augusztus 24.

Ezo-balin

Azt hiszem, ami nagyon nem jön be nekem az az ezoterika. Menekülőre fogom, ha valami csak halványan erre utal. Ezzel szemben a fel/megfoghatatlan huszadik érzékre való figyelés működik nálam is.

Ma hajnalban a kicsi sokat nyöszögött, simogatni kellett a pocakját és fogni a kezét. Hihetetlen, hogy egy alig beszélő csöppség mire tudja rávenni az embert akár az éjszaka kellős közepén. És teszi ezt úgy, hogy a kiszolgáló személyzet el is van tőle olvadva...
Az olvadozás és a pici visszaalvása után nekem már hideg volt az ágy, így forgolódtam még vagy pár órát, aztán lementem, összeraktam a cuccokat a kocsiba, és lassan, komótosan elindultam peccantani.

Az ezo-teri-kuss feeling (na az biztos nem) már itt elkapott, és valami ötlettől vezérelve a legerősebb, #7-es botomat állítottam össze. Volt vagy fél éve amikor legutoljára használtam. Ki kellett cserélni az előkét, mert volt épp megfelelő (3X) tapered leader-em a házilag csomózott, rugóba merevedett régi helyett.
Volt időm rá, megcsináltam ezt is.

Még pirkadat előtt indultam, és a kereszteződésnél jött rám az érzés, hogy másfelé kell mennem, nem a tervezett érdi dunapartra. Sávot váltottam és az irányt a battai partok felé vettem. A szokásos parkolóhelyemre mentem, és gyorsan eljutottam a főág sóderpadjaiig.

Nézegettem a vizet, de sehol semmi mozgás. Aztán belassultam és lassan nyílt a szemem is meglátni, amit kell. Elsőnek a kishalak mozgását és helyét, aztán a mélyebb részek közepén levő forgásokat, végül a ritkább kisebb-nagyobb rablásokat. De szeretem ezt az állapotot! Nem aktív és nem is passzív ilyenkor az ember: csak nézelődik az emberfia, és beleolvad a környezetébe, közben a környezet beleolvad az emberbe.

Elkezdtem dobálni. Próbáltam Vyca-val - ugye ez a sláger most - de semmi. (Tegnap este kötöttem egy tucat legyet, főképp Vycát, és egy pár variánst is, csak úgy szabadon.) Próbáltam kisebb-nagyobb fekete-fehér-barna nedveslegyekkel - semmi azokra se. Válogattam a dobozban (ideje lenne már rendet raknom, akkora káosz van benne), és jött megint a sugallat - akkor legyen Montana.

Mondom messze kerülöm az ilyen ezoteri dolgokat, de most reggel ezek az érzések tiszták voltak, nem uralta le semmi az akaratom, dönthettem szabadon, hogy a jószándékú vezetést elfogadom vagy sem. Mintha ajándékot akartak volna adni nekem, és ahhoz kaptam volna az útbaigazításokat.

Dobálgattam több helyet. Volt egy szép vízbe dőlt, félig beásódott fatörzs - gondoltam ott az ajándékom. De nem. Üres volt, hallgatott a jó hely. Dobáltam a sóderpad nyelvéről mindenfelé legyezőszerűen, de semmi. A sugalmazott bot durungnak tűnt, aminek a levegőben szálló zsinórjától is megriadtak már a kishalak, nemhogy a vízbeérésétől... A hely üresnek tűnt, két napja az érdi part több mozgást láttatott. Mi a fenének jöttem ide ezzel a bottal...?

Aztán minden átmenet nélkül ráfordult a Montanára eddigi legnagyobb balinom (48cm) és benyelte rendesen. Dolgozott a hetes bot derékszögig meghajolva, jaj csak a 18-as tipet bírja. Bírta.
A hal ott pihegett a parton, én meg csak akkor vettem észre, hogy a fényképezőt nem hoztam magammal. A telefon itt van, de annak meg rossz a kamerája a múltkori fürdés óta. Mindegy, jó lesz az is, mert kell az emlék az ajándékomról. Talán jel volt ez is: a valós élmény-kép csak az enyém, amiről csak torzult kép-más maradhat fent..
Kép, szabadítás, elengedés, méltóságteljes lassú elúszás, ajándéknak örülés...

Újabb sugallat, hogy nem lesz más/több itt, de nem hallgatok rá. Bejárom a környéket, sőt visszajövök, hátha újra megkapom ugyanazt az ajándékom... Nem esik messze az apja a lányától: a nagylányom is mindig kéri, hogy újra és újra gyújtsuk meg a gyertyát a tortáján, hogy újra és újra elfújhassa. Ilyen voltam én is ma hajnalban.

Aztán eljött az idő hazamenni, mert ütött a halál órája. Béla nevű kakasunk támadta a gyerekeket, a macskát és még a postást is. Némi tanácskérés után meghoztam a döntést: Bélának márpedig meg kell halnia.
Béla profán módon meghalt, miközben én hiányoltam a rítust, a köszönet rítusát, hogy a halállal nekünk élet jut. Ezúton köszönöm az életet, az ajándékot.



4 hozzászólás:

Szép volt, köszi az ihletet, megyek hajnalban a Dunára....

Hoppá! Ez szép volt, ettől kicsit lelassultam a kedd sodrában. Írjál még, Tamás, meg legyezzél sokat, főleg ha felsír éjjel a kicsi... :)

Nahát! Hogy elkerülte a figyelmemet ez a blog! De már itt van a kedvencek között!!! Legalább én is tudok valamit koppintani a Dunára innen.

Üdv,

Levente

@Aurél: köszi, igyekszem.. :D

@Levente: Örülök, hogy tetszik a tartalom. Remélem, hogy találsz hasznos "koppintós" részt, mert én tartozom neked, mivel a te tanácsaid nyomán indultam el a Dunai balinozás, legyezés útján.